A legkisebb francia juhászkutya, a Berger des Pyrénées a hazánkban nem tenyésztett fajták közé tartozik. A Pireneusok ősi fajtája, korabeli dokumentumok szerint több száz éve létezik, már XVIII. századi festményeken is ábrázolták. A XX. századig azonban senki sem érdeklődött a fajta iránt a pireneusi juhászokon kívül, akiket kutyáik hűségesen és buzgón szolgáltak. 1926-ban fogadták el nemzetközileg a hivatalos fajtaleírást (standard), mely azóta messzemenően változatlan. A kis pireneusi a hegyvidéki munka során szerzett jótulajdonságait napjainkban kiváló mentőkutyaként vagy éppen sikeres agility-versenyzőként kamatoztatja, de városi kísérőkutyának is alkalmas, ha gazdája megfelelő mozgásteret és elfoglaltságot tud biztosítani számára.
A Pireneusok geográfiailag elszigetelt völgyeiben különböző juhászkutyatípusok alakultak ki, melyek pl. szőrzetük minőségében különböztek egymástól. E változatok elegyéből alakult ki a fajta mai megjelenése. Pontos adataink nincsenek a pireneusi juhászkutya származásáról, szinte minden ismeretanyag szájhagyomány útján terjedt. A fajta első leírása Brehmtől származik, a német természettudós szavai még azonban inkább a nagy, fehér pireneusi hegyikutyára illenek. A francia Pierre Mégnin 1893-as jellemzése sem teljes, de már a fajta ma is ismert jellemzőit fogalmazza meg. Az 1890-es évek végén egy párizsi kiállításon bemutattak két pireneusi juhászkutyát is, melyekről a Mégninéhez hasonló leírás maradt fenn. Bár őshonos francia fajtáról van szó, a Berger des Pyrénées hazájában is csak az első világháború idején vált szélesebb körben is ismerté. 1916-ban néhány tiszt, köztük Pierre Mégnin is, megpróbálta hadikutyaként kiaknázni a fajta kiváló tulajdonságait, például remek szaglását, fürgeségét és szívósságát. Hamarosan a francia hadsereg legtöbbet alkalmazott fajtájává vált, nem csoda, hogy a pirenusi juhászkutyát érte a legnagyobb háborús veszteség, ebből a fajtából pusztult el a legtöbb példány a harcok során.
1921-ben már önálló fajtaklub is alakult, és megszületett az első fajtaleírás, melyet azonban még nem sikerült elfogadtatni, csak a két évvel később alakult másik klubnak, Sénac-Lagrange elnökletével, 1926-ban. 1927-ben egy állatorvos, Louis Dutrey disszertációját az új kutyafajta születéséről, a pireneusi juhászkutyáról írta. Dutrey és Sénac-Lagrange is úgy vélte, a pireneusi juhászkutya tökéletesen alkalmazkodott élőhelye adottságaihoz, kimondottan a környezeti alkalmazkodás mintapéldánya. A II. Világháború által alaposan megtépázott két fajtaklub 1947-ben egyesült. 1967-ben megjelent az első fajtaismertető könyv Sabouraud és Duconte tollából.
A pireneusi juhászkutya szőrzete nagyon jól védi tulajdonosát az időjárás kellemetlenségeitől, és mellesleg gyorsan is szárad. Az egyszínű fauve (szőkétől a barnáig) és szürke szőrzet mellett előfordulhat a két szín keveredése is, különböző árnyalatokban. Ritkább a fekete és a harlekin (foltos) szőrzet. A kis pireneusi bundája hosszú vagy félhosszú, de mindig sűrű és szinte teljesen sima vagy csak enyhén hullámos, a faron és a combokon sűrűbb és gyapjasabb. Vastagsága valahol a kecskeszőr és birkagyapjú között helyezkedik el.
Talán kevesen tudják, hogy a hosszúszőrű pireneusi juhászkutyának van egy rövidebb szőrű változata is, a Berger des Pyrénées á face rase, melynek neve magyarul szó szerint „pireneusi juhászkutya rövidszőrű arccal”, azonban nemcsak a kutya fején, hanem egész testén sokkal rövidebb, de nem teljesen rövid a szőr. A szőrzetápolás egyik változatnál sem bonyolult, gyakorisága a szőrzet gyapjasságától függ, általában heti egy átkefélés elég.
A pireneusi juhászkutya a standard szerint minimális méret és súly mellett maximális életkedvet sugároz. Ravasz és bizalmatlan arckifejezéssel ötvözött, állandóan éber tekintete összehasonlíthatatlanul jellegzetes modort kölcsönöz számára. Nagyon fordulékony, különösen jól ugrik és mászik.
Figyelmes arckifejezése éberségről és temperamentumról árulkodik. A Pireneusok birtokain szabadon mozoghat házban és udvaron egyaránt, a gyerekek társa és őrzője, a parasztokat elkíséri a földre, vagy a legelőre az állatokhoz. Juhászkutyaként juhokkal és marhákkal egyaránt képes dolgozni, miközben naponta akár 30–40 kilómétert is megtesz. Svájcban lavina- és katasztrófamentő kutyaként is foglalkoztatják. Városi lakásban is tartható, ha megfelelő mozgásban és foglalkoztatásban lehet része.
Természetéből adódóan engedelmes kutya, igen minimális vadászösztönnel. Idegenekkel szemben általában bizalmatlan, vagy legalábbis várakozó álláspontra helyezkedik. A kanok 40–48, a szukák 38–46 cm magasak. Kiváló szellemi és fizikai adottságainak köszönhetően nagyon jó agility-versenyző, az új méretkategória bevezetésével – a 35 és 43 cm marmagasság közötti kutyák számára – méginkább a sheltie alternatívája lehet, mert a két fajta méretéből és felépítéséből kifolyólag a médium ugrómagasságot a pireneusi könnyedebben teljesíti.
Berget des pyénées
Google Translate
Fordító - program